A tegnap reggel is ugyanúgy kezdődött, ahogyan mindegyik.
Félálomban a konyhába csoszogtam, és kinyitottam a hűtőajtót, hogy kivegyem a tejet a reggeli roppancshoz.
A polcon -a tejföl és az erjedő banán mellett- üldögélt lila overáljában a hűvös tekintetű konyhatündérem. Kapucnija a szemöldökére borult, de még így is kivehető volt a morcos arckifejezése. Karjait szorosan egymásba fonva, törökülésben olybá tűnt, mint egy duzzogó, prémes kisállat.
Az északi oldalra ült, hogy közelebb legyen a sarki fényhez, amiről nemrégiben olvasott egy képes könyvben.
A tojások és joghurtok néha hallhatták, ahogy a tündérem mellkasában kalimpál a kis szerkezet, mint egy megmenekült pocoknak, amikor álmodozásai közepette életjelet hallott kintről, és azt képzelte, MOST fog végre ráömleni a színáradat, hogy körbevegye, és eltöltse vidámsággal.
Ám a színködkeringő helyett csak a konyha fényei szűrődtek be felülről, amikor este résnyire nyitottam az ajtót, de aztán meggondoltam magam, mégsem kívántam a rántott húst.
Az apró szerkezet csitulni kezdett az overál alatt, a bizsergés lassan szétáradt a testében, az ujjain keresztül ki a hideg rácsokba.
Eleinte még lelkesen emelte fel tekintetét, de ma reggelre már csak a szeme sarkából nézett kifelé, majd rám, hogy érezze a részvétet.
Ilyenkor -látva, hogy átérzem a csalódottságát- megenyhült, és morcossága levert szomorúságba csapott.
Nem nézett rám többet, lesütötte a szemét... Én is ugyanezt tettem, majd csendben becsuktam az ajtót.
Megreggeliztem, felöltöztem, kinyitottam a lakás ajtaját. Ugyanaz a kép fogadott, mint már évek óta minden reggel. Semmi új, semmi vágykeltő, semmi mosolyogtató...
Este a hűtőt kinyitva konyhatündéremnek hűlt helyét találtam. Azon egy sajtpapírt, "minden jót" felirattal.
